2018. júl. 23.

Miben nyilvánul meg az introvertáltságom?


Az introvertált személyiségtípust bemutató cikkek nem mindig foglalkoznak azzal, hogyan élik meg a dolgot az ebbe a csoportba tartozó emberek: milyen érzés számunkra társaságban lenni, milyen gondolataink vannak egy beszélgetés közben, miért viselkedünk néha furán... Régóta tudom, hogy szeretnék Nektek írni erről, hogy kicsit jobban belelássatok a fejünkbe, és tudjátok, mi zajlik közben legbelül, ám a hogyant már nem volt ilyen egyszerű kitalálni.

Gondoltam arra, hogy az előző introvertáltas cikk alapján építem fel ezt is, de azzal tulajdonképpen csak ismételtem volna magamat, ugyanis mindegyik pontját a saját tapasztalataim alapján írtam, ergo nem mondtam volna újat. Aztán rájöttem, hogy mindezt csak konkrét történeteken, élethelyzeteken keresztül tudnám jól érzékeltetni, szóval következzen az eddigi legszemélyesebb, legőszintébb storytime, amit valaha bevállaltam a blogon... :)

Az a borzalmas small talk

Small talknak a rövid, tartalmatlan és felszínes beszélgetéseket nevezzük, amelyeket általában ismeretlenekkel folytatunk kapcsolatépítés céljából. Namármost ebben a definícióban az introvertáltak két nagy ellensége is megtalálható: a felszínesség és az ismerkedés.

A small talk-képtelenségem legutóbb a sminkesnél tűnt fel (persze korábban is tudtam róla, de ekkor zavart a legjobban). Esküvőre mentünk Anyával, és megkértünk egy profi sminkest, tegyen csodát az arcunkkal. Anya könnyedén elcsacsogott vele mindenféléről, én viszont alig beszéltem vele pár szót - mintha már ránézésre látszana rajtam, hogy ez nekem nem megy, így az emberek eleve nem kezdenek el próbálkozni...


Amikor mindenki levegőnek néz

Régen jártam slam poetry estekre. Szerettem a frappáns szövegek miatt, azonban a társaságban nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és a legcikibb szociális élményeim is ide kötődnek.

Bár a slammer közösség nálunk nagyon barátságos, mindenki puszival és mosollyal üdvözöl mindenkit, akit legalább egyszer már látott az esten, én valahogy sosem jutottam velük a "szia, xy vagyok"-nál tovább. Néha hirtelen elhatározásból odamentem valakihez bemutatkozni, ám a kézfogás utáni fél perc kínos csöndet követően szemlesütve elsunnyogtam, ugyanis képtelen voltam beszélgetést kezdeményezni (itt jönne ugye a small talk).

A problémám az volt, hogy látszólag senki sem törekedett arra, hogy megismerjen, és szabályosan átnéztek rajtam. Egyszer például egy barátnőmmel beszélgettem, amikor hirtelen előbukkant valaki, és elkezdett valami nagyon hosszú monológot magyarázni neki, ami közben egyszer sem nézett rám. Miután ez már legalább negyedórája tartott, már azon gondolkoztam, szó nélkül megfordulok és lelépek, úgysem venné észre egyikük sem...

A legrosszabb akkor volt, amikor a barátaim közül senki sem jött el: egyszer csak azt vettem észre, hogy az emberek lassan elszivárognak mellőlem a nagyobb társaságokba, ahol valahogy mindenki ismeri egymást, és még csak felém sem pillant senki. Ez volt az a pont, amikor végleg leléptem.

Amikor mindenki furcsa szemmel néz rád

Valószínűleg nem éreztem volna ilyen jól magam a Bloggersulin, ha nem lett volna ott két barátnőm, akik megmentettek az ismerkedés kényszerétől. Ám ennek a hátulütője, hogy megkapom a furcsa, néha már ellenséges pillantásokat azoktól, akikkel semmiféle kapcsolatot nem teremtettem.

Ez csak egy tipp (ugyanis nem tudom, hogy gondolkodnak a normális emberek), de szerintem ilyenkor azt hiszik, ellenszenvből vagy nagyképűségből nem közelítek feléjük, pedig erről szó sincs.


Amikor bemutatnak valakinek

Szabályosan rettegek, amikor a barátom be szeretne mutatni egy haverjának vagy rokonának, akivel eddig nem találkoztam. Rendszerint úgy szokott végződni a dolog, hogy összesen háromszor szólalok meg az alatt a pár óra alatt, abból kettő a köszönés és az elköszönés.

A baj az, hogy félek mondani bármit is, mert általában utólag úgy érzem, hogy valami oltári nagy butaság jött ki a számon, és inkább csak hallgatom a beszélgetést, ha már elsüllyedni nem tudok.

És a megoldás

Az introvertáltság sajnos nem olyasmi, amit meg lehet változtatni; nem egy rossz szokás, amit idővel magad mögött hagyhatsz, hanem egy személyiségtípus, amit csak fejleszteni lehet, de átalakítani nem.

Próbálom úgy felfogni az ismerkedést és a kapcsolatteremést és -építést, mintha tanulható lenne, és folyamatosan vadászom a különböző cikkeket, könyveket a témában. Ezért is kezdtem el ezt a sorozatot a blogon, hiszen így egyrészt veletek is megoszthatom a kutatásaim eredményeit, másrészt további keresésre ösztönöz.

Van olyan élethelyzet a fentiek között, amelyikkel te is tudsz azonosulni? :)

Ha te is tapasztaltál már furcsa viselkedést egy introvertálttól, és nem tudtad hova tenni, most kérdezd meg kommentben!

14 megjegyzés:

  1. Az introvertáltság sajnos az én mindennapjaim része és a helyett, hogy valami változást látnék ez csak romlik... Ami pedig a legrosszabb, hogy vannak helyzetek mikor már a barátaimmal sem tudok mindig beszélgetésbe keveredni és rengetegtől eltávolodtam már emiatt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ez azért lehet (bár nyilván nem ismerem a szituációkat, csak egy ötlet), mert már túlságosan megmérgezted magad az "én erre úgysem vagyok képes"-című történettel. Klisé, de a gondolatnak tényleg nagy ereje van.

      Törlés
  2. Örömmel látom, hogy akad aki foglalkozik a témával. Igazság szerint olyan sok mindenben érzem magam kb minden társaságban és élethelyzetben fekete báránynak, hogy az esetleges introvertált viselkedésem miatti furcsa tekintetek fel sem tűnnek. Olyan sok mindenért tekintenek csodabogárnak, oda nem illőnek és annyira régóta érzem magam kívülállónak (kb serdülőkorom kezdete óta), hogy ma már komolyan nem érdekelnek mások. Nem beszél velem? Akkor én se. Felszínes akar lenni, Beszélgessen mással, ha nincs hozzá hangulatom nem leszek szívbajos és ott hagyom / megmondom. Persze ehhez sok idő kellett mire megtanultam így viselkedni és tényleg nem törődni mások lenéző és értetlen tekintetével, kéretlen véleményével.
    De hidd el, érdemes erre törekedni és arra, hogy azokkal vedd körbe magad akiket érdekelsz, akik úgy szeretnek ahogy vagy! Másokat meg sz*rj le csúnyán mondva. Nem megy azonnal, de idővel sikerül és akkor sokkal jobb lesz az életed. :) No meg, ha nem akarsz beszélgetni és ismerkedni, mond meg! Ne félj a következményektől és attól végképp ne, mit fog gondolni a másik. Ha őt nem érdekli te mit gondolsz és hogyan érzel, téged miért érdekeljen?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon tetszik a hozzáállásod! :D
      A magánéletben ez tényleg működhet, de kommunikációs irányba készülök (igaz, újságszerkesztőnek, nem műsorvezetőnek), szóval szükségem lesz arra, hogy megtanuljam kezelni a szociális szituációkat - ez is az egyik oka, hogy elindítottam ezt a sorozatot. :)

      Törlés
  3. Annyira orulok hogy foglalkozol ezzel a temaval es oszinten irsz rola. Introvertaltkent a fenti szituaciok mindegyike eleg gyakran elofordul velem, ugyhogy jol esik arrol olvasni, hogy nem vagyok egyedul ezzel. Tudom, szemelyisegtipus, ami vagy ilyen vagy olyan, de nekem egy allando kuzdelem sajat magammal, mert ugy erzem attol, hogy ilyen vagyok, mintha valami nagyon nem lenne oke velem, ez az erzes pedig tovabb rombolja az ember kepesseget arra hogy nyisson. :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök neki, őszintén, féltem, hogy nem igazán lesz népszerű ez az ötlet, de ez már a sokadik ilyen visszajelzés. 😍
      Nagyon jól megfogalmaztad, ez teljesen igaz. Az a fő célom az introvertáltas bejegyzésekkel, hogy egyfajta kalauzt írjak a szociális viselkedésekhez, ami talán segíthet kizárni ezeket az önpusztító gondolatokat.

      Törlés
  4. De jó, hogy írtál erről :D Csak pár éve jöttem rá, hogy introvertált vagyok, és nem antiszoc búvalbélelt ember... Tök fura ezt a helyén kezelni, meg rájönni, hogy ez nem gáz, te is tudsz szórakozni, csak máshogy. Azt vettem észre pl. hogy engem az is egyenesen kifáraszt, ha valakivel találkozom, elmegyünk kávézni, moziba. Nem mindig, de sok esetben, főleg ha felszínesebb a viszony, vagy többen megyünk, ahol mintegy színészkednem kell már, akkor alig várom, hogy hazajöjjek. Érdekes, hogy míg másokat mindez feldob, addig nekem ezt kell kipihenni... Otthonülős vagyok, persze azért állandóan nem bírnám, de pl. kéthetente kimozdulni épp elég. Így is túl sok a napi munkába járás :D
    De visszatérve az érintett dolgokhoz.. a small talkot mostanság tanulgattam, rávettem magamat, hogy menjen a mélyére a dolgoknak, mert tényleg csak úgy megy, ha érdekel a másik. De a felszínes small talk nekem se megy, amikor érzem a másikon is, hogy legyen már vége. És sokszor ezt úgy is érzékelem közben, hogy engem nem kedvel :D A levegőnek érzést, meg állandóan tapasztalom, ne aggódj, ezzel nem vagyunk egyedül... mintha csak nézném egy ablakon át, hogy mások beszélgetnek, és olyan érzésem van, hogy nincs is mit keresnem itt, hiszen kit érdekelne a mondanivalóm? Bár lehet, ez nálam az alacsony önbecsüléssel is keveredik :D De néha meg azt érzem, hogy inkább direkt maradok ki, mert valami konfliktus felé evezünk :D
    Amúgy egy oldalon olvastam jó tippeket, bár az inkább az volt, hogy lépj ki a komfortzónádból. Köszönj valakinek, akinek sose köszönsz, csak elmész mellette, dicsérj meg valakit, ilyenek. És ez a pozitív hozzáállás nem rossz amúgy. Amikor sétálok haza, rendre látok öreg néniket a kertekben tevékenykedni, de sose merek odaszólni, hogy szépek a virágai vagy ilyesmi, és ez olyan rossz :/ de közben vágyom a sok élményre meg kalandra, és tudom, hogy magamat fosztom meg mindenféle ilyentől.
    Ja, meg nem tudom, más introvertált tapasztalt-e ilyet, de mindig várom, hogy hazaérjek, lemondok progikat, találkákat, vagy előbb eljövök, hogy aztán idehaza konkréten ne csináljak semmit se... És néha tökre megbánom :/ na mindegy, majd dolgozunk ezen, vagy jön valaki, aki kimozdít :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Minden egyes szavadat átérzem... :D Emlékszem, nekem is óriási felismerés volt, amikor először olvastam az introvertált-extrovertált kifejezésekről, a teljes életemet átértékeltem.

      Törlés
  5. De jó! Nyilván tisztában vagyok vele, hogy van introvertáltság, és hogy én az vagyok, de saját magamon kívül soha nem láttam még senkit, aki pont ugyanígy lenne ezekben a helyzetekben, ahogyan leírtad. Pedig sok olyan emberrel találkozom, aki azt mondja magáról, hogy introvertált, de valójában nem az.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez a posztsorozat meg fogja mutatni, hogy nem vagy egyedül. :)

      Törlés
  6. Minden igaz rám. Tudjátok, mi segített? Ha mosolygok. Komolyan, vicc nélkül. Bárkire, akár az után is, akkor, ha be akarnak mutatni, akár elmegyek valahova (bár az nekem egyedül teljesen totálisan ki van lőve), és tényleg vannak még így is olyanok, akikkel nem megy, de őket nem is kell erőltetni, mert az hosszabb távon úgyis konfliktushoz vezetne. Mindenesetre egy mosolytól nem lesztek öribarik, de legalább nem úgy néznek már rám, mint valami dámára akihez még csak hozzá se mernek szólni. :”D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Milyen érdekes! :) Megfogadom ezt a tanácsot.

      Törlés
  7. Hej Sara. Nagyon érdekes volt úgy elolvasni a bejegyzést hogy én a szöges ellenéte vagyok ennek és picit magamra is ismertem amikor a slames sztorit írtad hogy mennyit beszélt az egyén. Nagyon érdekel az introvertáltak hozzáállása a dolgokhoz szóval keep goin' girl.;))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :)
      Nem az volt a baj, hogy mennyit beszélt, hanem, hogy tudomást sem vett rólam közben.

      Törlés

@sarah.flp

Kövess